A 2024-es szeptember igazi izgalommal készült nekünk. Eljátszotta egy hétig, hogy Ő már pedig télnek öltözött. Nemcsak a gleccsereken, de 1000 méter alatt is napokon át huncutkodott. Teaser, trailer, vagy hívd, aminek akarod, kétségtelen, hogy a nyárból kifelé masírozva, de még el-elidőzve itt-ott a napsütésben a tél szerelmeseinek aligha lehetne jobb indítás, mint a szeptemberi izgalmakkal bebólintó téli képek.
Sokan kerestetek, kérdeztetek, érdeklődtetek látván a havas képeimet. A lehetőség csakis azért volt adott, mert „jókor voltam jó helyen”. De még így is csak késve. Hiába a hatalmas havazás a sípálya üzemeltetés mégiscsak gépezet, aminek minden fogaskerekének mozdulnia kell ahhoz, hogy összeálljon a rendszer. Nem úgy megy az, hogy jó az előrejelzés, meg jön sok hó és akkor uccu-neki, kinyitnak és várják a lelkes túristát. A gépezetnek üzemideje van és abba semmiféle dunyharázás, még magától Holle Anyótól sem zavar bele.
Így ugyan sokan lelkesedtetek és indultatok volna, de nem, még a lift közelébe sem engedtek semmilyen csúszásra alkalmas eszközzel. Így vissza az alapokhoz, a hegy azé aki megmássza.
A szeptember közepi havazás élmény marad annak, aki kezd vele valamit a saját jogán, saját eszközeivel, saját erejéből.
Te elhitted? Te vajon túlgondoltad?
Nagyképűség lenne azt mondanom, hogy nem dőlök be már az ilyennek. Bár hiszem, hogy minden majd abban a pillanatban érvényes, amikor mutatja magát, és szeptemberben még a legnagyobb jóindulattal sincs tél. A talaj és az idő is túl meleg hozzá, nem marad meg, nem tud megkötni, nem tud semmi mássá, mint nagy latyakká válni. Hiába tudom mindezeket, vágytam, akartam, elhittem. És milyen jó is hinni a mesékben, mert amikor valósággá fordulnak, igazán beragyogják a szívedet.
Az idei évben átléptem a határt Salzburg és Tirol között, és sok-sok év után áttettem a bázist Hintertuxra. A gleccser lábánál könnyű a szélrózsa minden irányába programozni, és a tiroli hegyek igyekeznek agyonkényeztetni, bármi is legyen fókuszban, mikor sportolni szeretnénk. Éveken át hallgattam tiroli és vorarlbergi ismerőseimtől a zrikát, hogy vajon mikor megyek a „hegyekbe” sznobbordozni a „dombok” helyett.
Magyar lévén joggal éreztem úgy, hogy a dombokat már magam mögött hagytam, de tiroli érkezésem somolygásra húzta a szám, konstatálva, hogy igazuk volt, tényleg másképp hegy a hegy.
Megadatott a lehetőség, hogy nyár közepén is havazzak. VÉGRE, gondolnánk sokan.
Itt azonban vitázni támad kedvem. Én azon az állásponton vagyok, hogy ha már megadatott a négy évszak nekünk, lustaság és a képzelőerő hiánya, ha az ember ahhoz az egy sporthoz igyekszik ragaszkodni, amire a négy évszakból egyben van lehetősége. A jelenlegi viszonyok között amúgy is szomorú arra gondolni, hogy elkopnak a telek, megbízhatatlan a havas csapadék telente, és fogynak el a gleccsereink. Őszintén, 2 alkalommal voltam fenn a nyáron, és mindkétszer amolyan szekunder szégyenérzettel, hogy mohóságomban hozzájárulok ahhoz a romboláshoz, ami elszomorít, amikor csak gondolkodom rajta.
Ne értsetek félre, imádok havazni. Hódeszka, sí, sífutás, sítalpas túrázás, korcsolya – bármelyik elszórakoztat, és várom a lehetőségeket, hogy mehessek, csinálhassam, élhessem. De ezzel együtt és ezen túl még megannyi sport, lehetőség, időtöltés izgalma tart a markában, nem kell megerőszakolnom egyet, inkább ellenkezőleg, kérdés, hogy hogyan préseljünk ki még többet a szabadidőből, hogy még több kaland beleférjen.
Mindezzel, amit eddig leírtam, mégis oda jutok, hogy a szeptember közepi erős havazás több szempontból elvarázsolt. Egyrészt beindította a rakétákat, hogy gyorsan jobban télfókuszúra váltson a gondolkodásom, másrészt elmerengetett azon, hogy mekkora ipar valójában ez a télgépezet.
Természetesen sok havat imádó sporttársamnak volt ez felhívás keringőre, támadták a csúcsokat, tették fel a fókát, szedték elő a hótalpakat. Nagy odafigyeléssel, rutinnal és elővigyázatossággal biztos, hogy hatalmas élményekkel színesedett az idei szeptember sokunknak.
Vajon a veszélyhelyzetek is eszedbe jutnak? Vajon a meleg talajra esett hó stabilitásával, karakterisztikájával számolsz, mikor a lehulló centimétereket számolgatva leszel egyre és egyre izgatottabb?
Csodás volt itt a Hintertux lábánál, 1500 méteren a naponta vastagodó hótakarót és az el nem álló havazást megélni. Gyönyörű szép séták a nap bármelyik szakában, a csendesnél is csendesebb csend ereszkedett a völgyre esténként, és a városoktól, fényszennyezéstől távol a hó is mintha másképp csillogott volna az éjszakában. Képeslapba illő mesevilág lett hirtelen. De ennyi és nem több volt a lehetőség benne, sportszempontból ez nem rúgott labdába.
Aki felmászott érte, aki a snowsurf-deszkát húzgálta, aki beletúrázott, annak egész biztos, hogy jól megalapozta a vágyódását.
Egy csodás kis intermezzóként melengette a szívemet, ahogy a Hochkönig-i Arthurhaus kinyitotta az egyik tányérosát egy napos vasárnap délelőtt. Ez olyan igazi szívből-szívvel-szívesen élményként rögzült bennem. Nem lett túl nagy dobra verve, nem tartott sokáig, de azoknak az autentikus hóimádóknak pont jókor volt jó helyen. Egyébként is személyes kedvenceim egyike a terület, ahol nincs hóágyú, csak „bio-schnee” és egy igazi mesébe illő téli táj, pont olyan karakterekkel benne, mintha csak a mesét szőné tovább a valóság. Arthurhaus most sem hagyott tündérmese-megoldás nélkül, 2-3 napig üzemeltették a liftet, hogy megörvendeztethessék az arra járó „vándorokat” és türelmesen tovább készülnek várva a valódi startot a 2024/25-ös szezonhoz.
Hát így indított az idei ősz, bemutatva, mitől döglik a légy, ez esetben szó szerint bemutatva. Lecsendesítve a tájat és maximumra kapcsolva vágyódásainkat.
Ha benne voltál, és kiélvezted, pacsi. Ha csak vágytál rá, jusson eszedbe, ahogy egy fecske sem hoz nyarat, ez sem az volt, aminek mutatta magát.
