Családi csussz csillagtúrázva a bázisról, avagy a gyerekek visznek minket vagy mi a gyerekeket
Gyerekekkel krúzolni a hegyen nálam nem ott kezdődik, hogy „oké, akkor menjünk lassabban, magyarázzunk infantilizálóbban”.
A szülőknek mindig kifejezem, hogy ha egy nyekket sem szólnék a kismókusokhoz, akkor is úgy adnám vissza őket, hogy megtanultak csúszni. Hiszen amit én mára már ösztönből csinálok, az nekik a minta.
Néznek, jönnek, követnek. Nem bombáznak technikai kérdésekkel, nem elemeznek. Egyszerűen azt csinálják, amit látnak. Ergo, nekem nem feladatom – legalábbis én nem érzem annak -, hogy megfejtsem nekik a mozdulatok titkát, azt másolják. Ami ennél, személyes véleményem szerint sokkal-sokkal fontosabb, hogy látni tanítsam őket ebben a hegyi környezetben. Olvasni a jeleket, tájékozódni és nemcsak a mozdulataikban, hanem fejben is magabiztossá tenni-lenni.
Abban a párhuzamos valóságban, ahol immáron évtizedekben számolhatom a kalandozásomat, olyan mankókat és tudást biztosítani nekik, amelyekkel támogató és biztató közeget látnak maguk körül. Legyen szó idegenekről, akikkel együtt használják a környezetet, liftekről és lejtőkről, pályakreszről, vagy szimplán idegen nyelvről. És persze még ennél sokkal többről: a természet tiszteletéről, csodájáról és a háláról hogy itt lehetünk.
Ez az a pont, ahol a "freeride", a pályán kívüli csúszás hatványozottan, exponenciálisan más figyelmet kíván.
Egyszerűen más szintre kerül.
Régen a vonal „csak” rólam szólt. Még a mondás, „no friends on big days” is ezt erősítette.
De 20 évvel ezelőtt nem is volt ilyen erős verseny a frissen behavazott hegyoldalakért, és a „zaj” sem volt ekkora körülötte. Elég volt egy maréknyi barát, egy aki nézte a meteo képeket: hol a legjobb a hó, egy aki törte a fejét hol lehet még kijjebb menni, hol van az a rész, amit még nem jártunk.
Most ugyanazokon a helyeken megyünk – csak közben folyamatosan az jár a fejünkben: ez most nekik mit adhat. Nemcsak élményt, hanem mintát.
Hol tudok úgy menni, hogy értsék, mi történik. Hol tudok úgy választani, hogy ne csak lejöjjünk, hanem tanuljanak is belőle. Nemcsak technikai instrukciókkal, hanem a környezet olvasásával, folyamatos egymásra figyeléssel, a helyzetek sorával, azzal, ahogy mozgok, ahogy döntök.
Mert itt nincs ugyanolyan „magyarázás”, mint ami elég a pályán. Amit látnak, magukba szívnak, az lesz az alap.
És ettől az egész hirtelen sokkal komolyabb lett.
Nem nehezebb – csak tisztább.
Családi csussz csillagtúrázva a bázisról, avagy a gyerekek visznek minket vagy mi a gyerekeket
Amikor a hegy már nem csak a miénk. Nem nosztalgia. Folytonosság.
A régi csúszópajtások most már nem egyedül érkeznek.
Autóajtók nyílnak, és nem csak deszkák kerülnek elő, hanem gyerekek. Egy, kettő, három családonként – ez lett az új standard.
Sisakok kisebb méretben, rövidebb lécek és dekkek, de ugyanaz a csillogás a szemekben. Ugyanaz az izgalommal átitatott kíváncsiság, mint mi magunk egykoron.
És egyszer csak ott állunk ugyanazon a ponton, ahonnan régen elindultunk – csak most már együtt, egy következő generációval.
És ez… brutális látvány.
Nem nosztalgia.
Nem „régen minden jobb volt”.
Hanem valami sokkal erősebb: folytonosság.
Gyerekek a hegyen – amikor a snowboard tudás örökséggé válik
Régen az volt a „játék”, hogy meddig tudjuk kitolni. Vajon visszajutunk-e a lifthez?
A GPS/Internet-éra előtt a vendégházas esték fix programja a domborzati térkép és a sítérkép beható vizsgálata volt, társas helyett. A zöld ötven árnyalata mesélt nekünk a lehetőségekről. Eköré szőttük a másnapi álmainkat.
Még egy tisztás. Még egy vonal a fehér vásznon, amit senki nem jár.
Kiadja vajon?!
Erdőfolyosók, amiket csak elképzeltünk, aztán addig mentünk, amíg tényleg létezni kezdtek. Felfedezni. Kijjebb menni. Kockáztatni.
Most nem ez a cél. Most az a cél, hogy mindezt megmutassuk.
Ugyanazok az útvonalak, ugyanaz a rengeteg, csak más a nézőpont. Nem mi keressük már az új átjárókat, hanem vezetjük őket azokon, amiket mi ástunk ki magunknak. A legkedvesebb havas barátaim gyerekei. Ott jönnek mögöttünk, néha mennek előttünk, néha teljesen más íven – és közben történik valami, amit nem lehet tanítani, csak átadni.
Mert ez nem instrukció.
Ez örökség.
FYI: amitől ledobod a láncot: mindegy milyen járművet adsz alájuk, ugyanúgy jönnek utánad 🙂 ennyit arról, hogy sí vagy hódeszka. ez a korlátoltság elsősorban a Te fejedben létezik. Ők játszanak, leginkább. Nesze, tedd zsebre és emészd.
Amikor a hegyet már nem csak magadnak járatod - Endru tudna mesélni, hány végtelen órát tett abba, hogy át- és továbbadja felfedezéseit...
Vadvizen, vagy a hegyoldalban, havasan, akkoriban még a közösség és annak megtartása, ápolása egészen másképp élt bennünk. Szerencsére most látom ezt újra feltámadni.
Ahogy a hó sem tűnik el, csak átalakul. Télen alattunk csúszik, nyáron vízként visz tovább. Ugyanaz az anyag, más forma. Ugyanaz az öröm, csak más járművel.
A tudás is ilyen. Nem kopik, nem vész el.
Amit mi évek alatt, szisztematikusan kiszedtünk a hegyből – esésekből, próbálkozásokból, rossz döntésekből – az most nem nálunk marad.
Átalakul. Átmegy.
És a gyerekekben él tovább.
Ez már nem arról szól, hogy mennyire tudunk jól menni.
Hanem arról, hogy amit találtunk, az ne álljon meg nálunk.
Freeride gyerekekkel: nem a tempó lassul – a szint emelkedik. Ami eddig rólad szólt, most örökséggé válik. Innentől nem csak csúszol, hanem mutatod az utat – és amit átadsz, az bennük él tovább.
Ta-daaa, itt még vicc a zsák Laró hátán, de ez a kép évekkel ezelőtt készült...
És van még valami, amit nem lehet megkerülni. Ezzel kezdtem: nem csúszni kell őket elsősorban megtanítani, hanem látni.
A rengeteg nem pálya. Ott nincs háló, nincs jelzés, nincs „majd valaki segít”. És ezt nem elmagyarázod nekik, hanem megélik veled.
Hogy nem indulunk el csak úgy: felkészülünk, naprakészek vagyunk, mindig. Figyeljük a havat, a rétegeket, a változást. Hogy van, amikor visszafordulunk, és nem azért, mert nem merünk, hanem mert tudjuk, mit látunk.
Hogy nem egyedül megyünk. Hogy figyelünk egymásra. Hogy van tempó, van távolság, van döntés – és ezek nem játékok.
Nem sulykolod, hogy „lavinaveszély”, „kockázatkezelés”, „protokoll”.
Hanem látják.
Látják, hogy nálad van a cucc, tudod is használni, nem kapkodsz, nem bizonyítasz.
És ez az, ami igazán átmegy.
Mert a freeride nem ott kezdődik, hogy letérsz a pályáról.
Hanem ott, hogy tudod, mit csinálsz, amikor letérsz róla.
Tudod, hogy a Jóisten tenyerén, az anyatermészet csodái között nem vagy főnök. Utas lehetsz csak, és az a tisztelet és figyelem, amit az utazásnak szentelsz, rólad mond el egy egész mesét.
Kívánom, hogy mindennek könnyedén állj neki, legyen az az utazás maga, szervezése, a hegyen töltött idő, a csúszás és a felszerelésedről való gondoskodás is.
A többi, a hóminőség, időjárás úgysem a te kezedben van, a könnyedségedről azonban TE gondoskodsz és választod újból és újból.
Tudod, Wu-Wei 🙂
